A manuálterápia története: A gyógytorna (fizikális terápia) fejlődése

A manuális technikák gyógyító célú használata évezredekre nyúlik vissza. Ezek közül is a masszázs volt a legszélesebb körben alkalmazott technika. Már 1584-ben oktatták az angliai Cambridge Egyetemen a masszázs, hidroterápia és mozgás tantárgyakat.

A fizikális terápia gyorsan fejlődő tudományág lett és egy svéd tudós, Henrik Ling az 1800-as évek elejére bebizonyította az aktív és passzív mozgatás hatásosságát. Ling indította el a svéd gimnasztikai mozgásforma megteremtését, de nem az ő nevéhez köthető a svéd masszázs; azonban megteremtette a tudományos alapját egy új, kézzel történő gyógyításnak.

A masszázs egy holland tudós, Johan Mezger nevéhez köthető, aki a korábbi technikákat alkalmazva megteremtette a mai napig alkalmazandó, eredeti, francia fogásokat; ezek pedig: simítás, dörzsölés, ütögetés és vibráció.

A 19. század közepén Nagy-Britanniában a krími háború mellett a kolera, a tífusz és a dizentéria is pusztított, így megjelent az igény a szakszerű ápolásra és utókezelésre. Egy Törökországban tanult nővér, Florence Nightingale volt az, aki nővér csapatával ellátta a sebesült katonákat, megalapozva ezzel a fizikális rehabilitáció, azaz a mai gyógytorna alapját. Így a 19. század második felére Angliában a masszázs és a rehabilitációs mozgás igen nagy népszerűségnek örvendett, különösen a brit hadseregben megsérült katonák körében. Ahogyan a masszázs egyre elterjedtebbé vált a gyógyításban, egyre több nővér tanulta meg, bár az 1890-es évek elején a brit orvosi folyóirat még óva int a terápiától, mert sok a képzetlen, a szakmát rosszul használó masszőr.

1894-re, a megfelelő előkészületek után megalakul a Masszőrök Szövetsége, amely azért igen jelentős, mert ez képezi az 1944-re megalakuló Gyógytornász Szövetségnek is az alapját. Sokan érkeznek Nagy-Britanniába külföldről megtanulni a szakmát, köztük egy észak-amerikai nő, Mary McMillan. McMillan angliai tartózkodása alatt sokat tanul a vezető angliai ortopéd-sebésztől, Sir Robert Jones-tól, így amikor visszatér Amerikába a fő tevékenysége a mozgásszervi rehabilitáció lesz.

A 20. század elejére igen sok gyógytornász tanulta és alkalmazta a gerincen a manipulációs technikákat. 1920-ban a londoni Okleveles Masszázs és Orvosi Gimnasztikai Szövetségnél már 2 éves, intenzív képzésben lehetett elsajátítani az akkori legmodernebb kezeléseket, ezzel manuálterápiás specialistává válva.

Manapság nyilvánvaló tény, hogy a gyógytorna kinőtte magát a csontkovácsolás és a kiropraktika mellett, és tudományos, orvosi szakmává fejlődött. Ugyanakkor az elmúlt 100 évben a mozgásterápia, a csontkovácsolás és a kiropraktika rendeltetése az volt, hogy igen különböző utakon fejlődjön. Eredetüket tekintve, mind a csontkovácsolás és kiropraktika együtt működött az orvosi szakmával, de a gyógytorna maradt meg mindvégig mellette.

1950-re a világ minden táján kutatásba, fejlesztésekbe kezdtek a fizioterapeuták, a norvégiai Freddy Kaltenborn és az újzélandi Stanley Paris már oktatták a manuálterápiát. 1954-ben Robin McKenzie (McKenzie terápia alapítója) véletlenül gyógyított egy krónikus panaszt saját módszerével, amely pár éven belül világszerte ismert és oktatott lett. McKenzie-t ekkor még senki sem ismerte, és bár szakított a manuális technikákkal, nagyon fontos törvényeket fektetett le a fizioterápia törvényeiben, úgy, mint: nem a manuális technika az egyetlen, vagy elsőként alkalmazandó terápiás módszer egy derékfájás kezelése során, illetve McKenzie határozta meg, melyek a manuálterápia legfőbb kontraindikációi az ágyéki gerincen.

Az 1960-as években az ausztrál Geoff Maitland sokat utazott a világban, különböző technikákat tanult a mozgásszervi területen tevékenykedő orvosoktól, csontkovácsoktól, kiropraktőröktől. Mennel, Cyriax és Stoddard különösen nagy hatással voltak rá. 1965-ben Maitland meghívást kapott Nagy-Britanniába, hogy tanítsa manuálterápiás technikáját és megragadta az alkalmat, hogy bevezesse új elképzeléseit. Az óvatosabb, biztonságosabb manipuláció hatékonyságát bizonyította módszerével, amely azóta az ortopédiai manuálterápia szerves részévé vált Nagy-Britanniában és az egész világon.

Maitlanddel együtt dolgozott a brit Gregory Grieve, aki előtte James Cyriax-tól tanult manuálterápiát. Grieve mindig a háttérben dolgozott, kiváló tudományos elme. Mikor Maitland hazatért Ausztráliába, Grieve folytatta manuálterápiás tanításait, majd megalapította az Okleveles Fizioteraputák Manuálterápiás Szervezetét. 1973-ban egy mérföldkő következett be a gyógytornászok életében: Grieve, Cyriax és Stoddard meghívást kapott a brit ortopéd orvosi szövetségtől, hogy tartson előadást a gerincen alkalmazott manuális technikákról a rehabilitációban.

Maitland technikája mellett Kaltenborn kialakította saját módszerét a mobilizáció és a kezelés területén. Kollégájával, Olaf Evjenth-tel megteremtették rendszerüket, amely mechanikus szempontból közelíti meg a manipulatív kezelést, szemben Maitland szöveti feszülés és reakció elméletével. A két nagy elme között előfordult néhány baráti rivalizálás, de az Ortopédiai Manuálterápia (OMT) mindkét módszert befogadja. Az ízületi receptorok kutatását tekintve mindkét módszer hiteles a fájdalom enyhítése és a mozgás visszanyerése szempontjából. Paris az Egyesült Államokba költözve folytatta az OMT tanítását és igen nagy hatással volt a később tekintélyessé váló Brian Mulliganre (Mulligan Mauálterápia).

Az Ortopédiai Manuálterápia az egész világon kezdett elterjedtté válni, így megnőtt az igény egy központi szervezet létrehozására. 1970-ben létrejött a Gyógytornászok Világszövetségének egy alcsoportja, az Ortopédiai Manuális Terapeuták Nemzetközi Szövetsége, amelynek tagjai McKenzie, Paris, Kaltenborn, Maitland, Grieve és egy dán terapeuta, Hanne Thorsen voltak.

1970 óta gyógytornászok egész csoportjai – mind a gyakorlati, elméleti és kutatási területről - dolgoznak azon, hogy megteremtsék az evidencián alapuló manuálterápia programjait az oktatásban és a szabályok lefektetésében.

A cikk eredeti címe: A History of Manipulative Therapy - The Journal of Manual & Manipulative Therapy Vol. 15 No. 3 (2007), 165–174 Szerzője: Erland Pettman, PT, MCSP, MCPA, FCAMT, COMT